1. Mi az a sikertörténet, amire trénerként büszke voltál?

Nehéz egy dolgot kiemelni, sokra azonban kevés a hely és/vagy olyan sztori, amit nem mesélhetek el.
Az például mindig a sikertörténet része és bekerül a kalendáriumba, amikor egy nyíltan ellenálló résztvevő (túsz) több hét munka után teljesen megnyílik, őszintén mesél arról az oldaláról, amit az ellenálló páncéllal próbál elrejteni, csak észreveszi menet közben, hogy ezen keresztül is meglátom benne az Embert. Az utolsó kérdésnél olvasható a válasz arra, hogy ez számomra miért fontos. Ezekért a pillanatokért csinálom.

2. Mi volt trénerként az egyik legnagyobb kudarcod?

Trénerként kevés dologra tekintek kudarcként, mert a tanulási folyamat részének tekintem. Hibát rengeteget vétettem már, abból jó esetben tanul az ember. Inkább több olyan helyzet volt, amihez ott és akkor nem voltam elég érett vagy nem tudtam megfelelően kezelni egy helyzetet. Volt például már olyan is -szerencsére nagyon ritkán-, hogy valamilyen oknál fogva valahová nem hívtak vissza. Önazonosnak lenni magában hordozza annak a veszélyét, hogy nem passzol az ember lánya mindenhová. És ez jól van így. Akkor kudarcnak élte meg az egó, ma meg úgy tekintek rá, hogy azta, de jó, hogy nem hívtak vissza, mert most lehet, hogy én mondanék nemet.
Számos olyan dolog van, amit ma már másképp csinálnék. Ezeket naplózom, igyekszem beépíteni, integrálni a működésembe. 

3. Mi a tréneri szupererőd?  

A tudásomat meg lehet szerezni, ahogy én is tanultam és tanulom a szakmát, a tréneri stílusomnak azonban megvan a saját szuperereje, nevezzük ezt Era-faktornak.
Önazonosnak tartom magam. Nem akarok másnak látszani, nem akarok “megmondani”, annál inkább együtt gondolkodni, közösen tanulni.
Eddig túlnyomórészt pozitívak a visszajelzések, kb 10 éve szerzem és gyűjtöm őket 🙂

Lényegre törő, pontos, felkészült, ugyanakkor kellően érthető és némi humorral (na jó, öniróniával) fűszerezett hangulatban telik a közös tanulás, ahol a nap végén rendre elhangzik a kérdés, hogy már vége is? Nem is vettem észre, hogy eltelt a nap. 

Kedvenc modellem a JPÉ, ha neked is van ilyen, akkor már biztosan rájöttél, hogy ez nem más, mint a józan paraszti ész és előszeretettel használom.

Minden tréningemet és coachingomat idő tekintetében pontosan kezdek és ami még fontosabb, mindig időben végzek. Édesapám mozdonyvezető volt, aki, ha lekéstem a vonatot, amit ő vezetett, simán elindult nélkülem. Már akkor, gimnazistaként megtanultam, hogy a “hány órakor” az pontosan mit is jelent. 

Az ország minden pontjára pontosan, a megbeszélt időpontra érkezem és kerülöm a bullshit-elést.

4. Miért és hogyan lettél tréner, mi motivál a hétköznapokban?

Alapvetően mindig is tanárként képzeltem el a jövőmet. Az első utam a felsőoktatásban a német tanári pálya felé vette az irányt. Tanár szakon évekig pedagógiát és pszichológiát tanultam, ami már akkor sokkal jobban érdekelt, mint a német irodalomtörténet. Emlékszem, meg is buktam egy irodalomtörténeti szigorlaton, ami miatt meg kellett ismételni egy évet az egyetemen. Mondanom sem, kell, soha senki azóta nem kérdezte tőlem a német irodalomtörténet oda vonatkozó kérdéseit. Tapasztalva, hogy ez már akkoriban sem az én pályámnak látszódott, ezzel párhuzamosan HR tanulmányokba kezdtem, kifejezetten a munkajog, a menedzsment, a szervezetpszichológia és a szervezetfejlesztés érdekelt, ami a jelenlegi HR-hez kapcsolódik és akkoriban kevés helyen hívták HR-nek. 20-22 év alatt rengeteget fejlődött ez a szakma is, a maihoz képest bölcső állapotban volt. 

A klasszikus értelemben vett tanári pályától a gyakorló tanításom utolsó óráján köszöntem el.

HR-es lettem, bejártam egy nagy utat, ami közben iszonyú sokat fejlődhettem és tanulhattam kiváló és/vagy kevésbé kiváló vezetők szárnyai és kezei alatt.

Közben már trénerként is bontogattam a szárnyaimat, mert hívott az érzés: mindig is tanítani akartam, csak máshogy. 

Sikerült elérnem ezt a célomat, amit mi sem mutat jobban, mint hogy az egyetemen előadóként több száz fős kurzusokra is visszatérően kapok felkéréseket. 

Amikor ezt csinálom, akkor élek igazán. 

Menet közben pedig a coaching szakma is beszippantott, ez lett a szakmai szívem másik csücske. 

Támogatni másokat céljaik elérésében számomra bizalommal teli, nemes feladat. Legyen szó egyéni coachingról vagy tréningről, ez motivál nap mint nap. Az már csak a hab a tortán, hogy ezáltal nekem is mennyi alkalmam nyílik a fejlődésre. 

5. Mit tanulnál meg szívesen még?

Állandóan képzésben vagyok, már ami a szakmai tudásomhoz kötődik. Soha véget nem érő történet, szerencsére.

Vannak területek, amiket autodidakta módon sajátítok el, van, amit intézményesítve.
Ha egyet meg kellene nevezni, amit szívesen tanulnék még mélyebben, mint eddig, az a Gestalt-terápia és az írás. Regényt és novellát írnék szívesen.

Folyamatosan tanulom az idegen nyelveket is, ez élesen tartja és folyamatosan pallérozza az elmémet. Jelenleg spanyolt és franciát tanulok. Otthon a magyaron kívül még 2 nyelven beszélünk, pedig nincsen idegen ajkú a családban. Az angol és a német nyelv az életünk része. 

Szívesen tanulnék új szakmát is, mint például kárpitozást vagy autófényezést. Ha leteszem egyszer a tréneri-coach szerepemet, biztos, hogy kétkezi munkát is fogok végezni. 

6. Hol látod magad 5 év múlva?

Lehetek őszinte? HR-esként a hideg futkosott a hátamon, amikor egy-egy interjún elhangzott ez a kérdés és ez ma sincs másképp  🙂
Szívesen válaszolnék inkább arra, hogy milyennek látom magam néhány év múlva vagy miket csinálok majd.
Olyannak látom magam, akivel az akkor már bőven nagykorú gyerekei szívesen töltenek időt, és nem azért, mert az édesanyjuk vagyok, hanem mert jó a kapcsolatunk, tehát nem kötelességből, hanem szívből. Úgy képzelem, hogy egy vidéki zsákfaluban lesz egy parasztházam, amit saját kezűleg formálunk ízlésünk szerint, a bútorait magam kárpitozom, illetve újítom fel.  

Szakmailag olyanná szeretnék válni, akivel szeretnek tartósan együtt dolgozni, mind több ügyfél sikeréhez járulhatok hozzá. Nem vágyom a hangzatos és levakarhatatlan címkékre, amiket magukra ragasztanak az emberek vagy amit éppen a szervezetek ragasztanak ránk . Nem célom az agonális siker, ugyanakkor vannak céljaim, melyek megvalósításán dolgozom.
Mindeközben törekszem arra, hogy ezen az úton végig egy önazonos Era maradhassak. Célom, hogy pozitív nyomot hagyjak mindazok életében, akik bíznak bennem és kísérhetem őket az útjukon szakmailag, barátként, emberileg. 

Bízom benne, hogy, menet közben egyre több részét láthatom majd a világnak is, szeretnék többet utazni, új embereket, kultúrákat megismerni, ez sokáig kevésbé adatott meg. 

7. Kiknek segítenél/segítesz önkéntesen?

Ez lehet az én titkom? Pont attól nemes és értékes, hogy nem teszem ki a kirakatba.
Nem tartom illendőnek, hogy erről én kommunikáljak. 

Mindig van szerelem projekt, amit önzetlenül támogatok. Hiszem azt, hogy érdemes visszaadni a világnak. 

8. Miért jó veled dolgozni?

Ez például egy erősen fejlesztendő területem, hogy “eladjam” a miért jó részt. Mások erről jobban és hitelesebben tudnának nyilatkozni, Te miért szeretsz velem dolgozni? 🙂

Talán azért, mert mélyen az emberhez kapcsolódom és nem a címkéhez meg a titulushoz. 

Az emberek érzik ezt. Minden más csak szakmai cukormáz. A szakmai kell, a cukormáz nem kell. Talán ezért. 

Tudod, pozíciók jönnek-mennek, de Te mindig ott leszel saját magadnak. És én ehhez az énedhez kapcsolódom, nem a pozíciódhoz. És akkor is ott vagyok, amikor a címkét magadtól leveszed, vagy mások levágják rólad.